Elég!

Lehet egy vélemény objektív vagy szubjektív, de a düh soha nem lehet iránymutató.

Úgy érzem a körülöttem lévő emberek kezdik a jóízlés határait súrolni, s lejárató kampányokat indítanak egymás felé. Elegem van.
Elegem van az egészből.
Nincs szükségem senkire. Soha nem is volt. A magány az egyetlen társ.
Nem kérek megalázkodást, együttérzést, sem pedig “segítséget”. Csak a csendet…
Élni és élni hagyni…
Számomra fontos emberek alacsonyodnak le egymás szintjére. Ezzel csak engem bántva.
Pfff.
Nekem van szükségem rájuk, vagy nekik rám?
Csak a fájdalom…
Játszani akartok?
Tegyétek Tőlem függetlenül.
Ítélkezni akartok?
Ítélkezik az Élet helyettünk…
Egy kérés volt. Kérés a nyugalomért.
Mégsem sikerült. Döntöttem Én helyettetek.
Néha kegyetlenebbnek kell lennünk, mint maga a létezés.

B|613, benne egy Jégvilág. Egy otthon. Visszatérés a sötétbe.
Árnyékből született Fény. S a Fénnyel gyilkolt Árnyék.
Kilépek.
Kilépek mindazok életéből, kikhez nem tudtam alkalmazkodni.
Kikkel nem tudtam eggyé válni.
Fáj. De tűrni kell. Képesnek kell lennünk remélni. Remélni, hogy képesek leszünk rá.
Alakítsd a fájdalmat hatalommá, és érinthetetlenné válsz…
Nem felejtem.
Acélkék jégbörtön.

Csak egy álom, egy álom, mi távozik.
Számomra a minden, mindegyre változik.
Éjt követ nappal, s nappalt az éj.
Meglátod, soha nem Én voltam a Fény.

Ez volt az utolsó megnyilvánulásom mindkét tábor felé.
Ne keress, mert nem találsz. Csak felejts el…